Galgóczi Erzsébet Emlékszoba – Ménfőcsanak Vissza

Galgóczi Erzsébet
(1930–1989)

1930. augusztus 27-én született a Győr megyei Ménfőn, nyolcgyermekes parasztcsalád hetedik gyermekeként. Szülei feltörekvő, a család gazdasági alapjait megteremtő emberek voltak. Galgóczi Erzsébet az elemi iskoláit a ménfőcsanaki osztatlan, két tanerős iskolában végezte. 

 

Galgóczi Erzsébet életrajza

1930. augusztus 27-én született a Győr megyei Ménfőn, nyolcgyermekes parasztcsalád hetedik gyermekeként. Szülei feltörekvő, a család gazdasági alapjait megteremtő emberek voltak. Galgóczi Erzsébet az elemi iskoláit a ménfőcsanaki osztatlan, két tanerős iskolában végezte. A család öt lánya közül Ő volt a legfiatalabb. Amire iskolába került elkezdődött a második világháború. Győr városától tíz kilométerre lévő faluból már az értelmes, okos leányok számára is lehetővé vált a továbbtanulás. A kitűnő tanuló Erzsike is kiharcolta magának – tanítója intenzív segítségével- a továbbtanulást.  1941/1945 között Győrben, a Kálvária utcai polgári iskolában tanult. Ez az iskola típus, a mai általános iskola felső tagozatának felelt meg. (városi kistisztviselők, kisiparosok, és falusi  kisbirtokosok gyermekei jártak ide.) Mindegyik iskolára jellemző volt ebben az időben a különféle tantárgyak segítségére a filmvetítés. Későbbi pályaválasztás alapmotivációja  is itt kereshető. Írásaiban csak a ménfőcsanaki moziról emlékezik meg, amely 1942-ben nyílt meg és a  háborús tömegszórakoztatás népszerű eszköze volt. Kiegészítette a falusi színjátszás, amelyben testvérei tevékenyen részt vettek. Otthon a kisebb gyerekek és barátaik Erzsébet által írt színdarabot játszották.Ebben az időben kezdett el verseket írni. Írásai, nyilatkozatai alapján két költő volt rá nagy hatással: Petőfi és Ady.„Kilenc éves koromban anyám kapott egyik győri vásárlójától egy imakönyv nagyságú könyvet,mely Petőfi 1842-46 között írt verseit tartalmazta. Előtte is olvastam –sőt szavaltam is –verseket, Petőfi mégis olyan nagy hatással volt reám, hogy verseket kezdtem el írni.” Ezek közül három meg is jelent a Tulipános Láda című falusi leányújságban. ( Balázs Mihály: Elvállaltam a sorsomat, Fekete-fehér c. írás)1944 őszére a háború Ménfőcsanakra is elért. Erzsébetnek egy különös történet révén Ady összes verseit „hozta el.” Több írásában emlékezik vissza erre a sorsdöntő találkozásra.

   „1944 novemberében egy hozzánk szállásolt munkaszolgálatostól két tojásért anyámmal megvásároltattam Ady összes műveit. Elkezdtem az elején, mint egy regényt úgy olvastam sorba. Egy szót sem értettem belőle. A 683. oldalon elértem az eltévedt lovasig. Ezt a verset tökéletesen megértettem. Magunkat éreztem benne, a falut amely a háború fenyegetettségében  félelmetessé lett: ahonnan eltűntek a férfiak, amely fölött a fenyegetettség érzése lett úrrá,meg a titokzatos  és borzasztó veszélytudat. Az eltévedt lovas a magunkra maradottság, a felénk ügető halál képét jelentette nekem.”(A törvény szövedéke)

1945/1949 között a Győri Tanítóképzőbe járt. / akkor, 1 sz. Győri Állami Leánylíceum/

Ezekben, az években éled fel politikai érdeklődése. Ez két forrásból táplálkozott: a népi írók felfedezése és a Nékosz /Népi Kollégiumok Országos Szövetsége/ mozgalom napi politikai céljaiból.

Adyval való megismerkedés után nyolc hónappal később 1945 július1-én, a ménfői csata kilencszázadik évfordulóján nagygyűlést tartottak a falumban.”A szónok Veres Péter volt. Tőle hallott először a népi írókról. A népi írók művei fiatalkora egyik legmélyebb és egy életre meghatározó élménye volt. Ezek a művek tudatosították benne saját osztályhelyzetét. Ráébresztették arra a felelősségre is, amit osztályának érdekében vállalnia kell, „ha képes rá”- írta később Mindig felfeslik valahol… című tanulmányában. Érettségi előtt népi kollégiumban lakott, s ő volt a Diákszövetség győri városi titkára. Rendszeresen olvasott politikai irodalmat, napilapokat. Itt kapcsolódott be a napi politikai életbe. A Színház és Filmművészeti Főiskolára szeretett volna beiratkozni, de szülei hallani sem akartak erről.

Ezért 1949-ben, az ELTE Bölcsészettudományi karán kezdte meg tanulmányait, amelyet már november l7-én megszakított. 1949. december 1-től – 1950. augusztus l-ig, a vagongyár dolgozója.    Három műszakban dolgozott, szabad idejében olvasott, gyors és gépíró tanfolyamra járt. Az a reménye, hogy otthon annyit ír, amennyit csak bír, nem vált valóra. A családja nem a nyugalmas írói életre volt berendezkedve. „Vonattal jártam dolgozni. Az első napokban földerítettem a várost, hol lehet zavartalanul írni. Lloyd palotában működött egy műszaki könyvtár, jól fűtött, világított olvasóterme  volt. Én voltam az egyetlen olvasó a kétszáz személyes teremben, műszak előtt és után itt kezdtem el írni egy öt felvonásos színművet.”

Szerencséjére 1950. január elsején a Magyar Ifjúság Népi Szövetsége országos tehetségkutatási versenyt hirdetett, április 4. tiszteletére. A határidő előtti napon kész lett a színmű, és még arra is maradt idő, hogy írjon egy novellát a gyárban folyó munkaversenyről. A novella még az eredményhirdetés előtt, megjelent a Művelt Nép című kulturális folyóirat májusi számában. Címe: Életünk a legboldogabb nékünk. A novella első díjat nyert, a színműről nem esett szó. ( A novella bekerült az első összegyűjtött kötetbe is.) Az író is és műve témája is megfelelt a koreszménynek: munkás, parasztszármazású, érettségizett és tehetséges is. Meghívták a Szabad Ifjúság című laphoz újságíró gyakornoknak.

1950. augusztus l. – 1951. március 31. között újságíró gyakornok volt a Szabad Ifjúságnál, szeptemberben beiratkozott a Színház és Filmművészeti Főiskola Film tanszakára, amelyet 1955-ben végzett el.

Eredetileg „filmírónak” hirdetett szakot, a második évben elnevezték dramaturg szaknak, az oklevelén a végzettsége: dramaturg.

Még 1950-ben Budapestre költözött, kollégiumban és albérletek sorában lakott. Itt élt élete végéig, Ménfőcsanakra csak látogatóba és nyáron szüleit segíteni járt haza.1951 januárjától haláláig a Magyar Írók Szövetségének és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának tagja. MDP tag: 1953-1956 között.

1953-ban jelent meg első hazai kötete: Egy kosár hazai címmel, mely hét  elbeszélést  tartalmaz. Ezek közül folyóiratban addig nem jelentek meg: Becsület, Keresztesné, Mindennapi kenyér, és Száz csille föld c. elbeszélések.

1953-ban jelent meg a Gyomirtás c. riportja, amely nemcsak vitákat váltott ki, hanem az írót is meghurcolták.

Naivan és őszintén írtam meg életem első riportját. Magam döbbentem meg legjobban, hogy az egész államgépezet úgy rándult össze , mintha nem is a beteg kisujját , hanem az agy fájdalomérző központját szúrtam  volna meg egyetlen gombostűvel.”( részlet a  Ki az illetékes?  riportból )

Még  ez év őszén  az Írószövetség  megbízásából Győr megyei községekbe járt, abból a célból, hogy megnézzék, hogyan hajtották végre Nagy Imre vezette kormányprogramot, a termelőszövetkezetek szétbomlását vagy együtt maradását. (Páli, Vág, Koroncó, Mosonszentmiklós, Dunaszeg, Fertőrákos, Magyarfalva, Sobor, Kisbabot, Szakony.) Tapasztalatairól negyven oldalas jelentést írt, amelyet az Írószövetség beszámoltató értekezletén ismertetett. Közlését, azonban egyetlen lap sem vállalta. A riportok nyolc évvel később jelentek csak meg a Kegyetlen sugarak című kötetében.

1955-től a Művelt Nép munkatársa volt, a lap 1957. január 1-i megszűnéséig.

  1956. szeptember 26-án, egy hivatalos küldöttséggel Erdélybe és Romániába utazott. A forradalom híre Nagyváradon érte, de akkor már Magyarországra nem közlekedtek a vonatok. „Nagyváradtól gyalog jöttem Budapestre, négy napig gyalogoltam, 3o-án értem haza.” írta egy cikkében, - Független Művelt Népben - amelynek csak a levonata készült el /november 4-én kellett volna megjelennie/. Később emiatt a cikk miatt, megrovásban részesítette a Magyar Újságírók Országos Szövetsége. Még november 18-án haza utazott a szüleihez, amikor a vonatról leszállt, találkozott a Gyomirtásban megírt tanácselnökkel,- aki az író legnagyobb meglepetésére azzal fogadta:” Hogy ha nem váltat le 1953-ban, ma a parasztok agyonütöttek volna.”

1957. január 1-én megszüntették a Művelt Nép c. folyóiratot - többi szerkesztőségeket is újjászervezték

           1985-ben, egy rádióinterjúban így vallott erről az időszakról: „..az ’56-os események miatt  tizennyolc barátomat csukták börtönbe, vagy pedig  börtön elöl disszidáltak és feltételezték , hogy ha itthon lettem volna az események alatt ugyanazt tettem, volna, mint a barátaim, holott ez nem igaz. Én egy óvatos paraszt vagyok, aki megvárja, hogy merre alakul a helyzet, és azokban az időkben ezt nem lehetett megítélni. Tehát nem tettem volna semmit.”

„Az írók magukkal vitték a diktatúrába korábbi mentalitásukat, világfelfogásaikat. Nem egy közülük meggyőződésből  vagy érvényesülési vágyból a kommunisták oldalára állt. Azok, akik 1949 után váltak írókká, különösen nehéz helyzetbe kerültek: nem volt összehasonlítási lehetőségük, mint más társadalmi viszonyokat is ismerő idősebb kortársaiknak. Könnyen estek áldozatul a hatalmi manipulációnak, és nagyobb volt a csalódásuk, amikor kijózanodtak. A legtragikusabb sors talán Sarkadi Imrének és Galgóczi Erzsébetnek jutott. (Standeisky Éva: Gúzsba kötve”. Bp. 2005. 323.p.)

  Galgóczi 1957. tavaszán ismét riport körúton volt. „Darvas József, a Hunnia filmgyár igazgatója riportot rendelt tőlem. Adott előleget, egy gépkocsit, egy dramaturgot és leküldött egy hónapra vidékre, nézzem meg a falvakban mi történt nálunk 1956 októberében. Tapasztalataimból riport sorozatot írtam. Egyik történetből film forgatókönyvet rendeltek.” A filmből nem lett semmi. A riportok az 1953-as riportok sorsára jutottak, csak a Kegyetlen sugarak című kötetben jelentek meg. Bármihez nyúlt, azonnal közölhetetlenné vált. Az óbudai textilgyár bölcsődéjéről írt riportban megszólaltatott egy munkásasszonyt, aki megkockáztatta azt a gondolatot: „Az egyenjogúság legyen szabad, de ne legyen kötelező” Széles e hazában nem akadt sajtóorgánum, amely közölte volna.” Korábban a Magvető Kiadónál kötetre kötött szerződést  sok más íróéval együtt  felbontották.

 1958-ban a Budapest Filmstúdióban dramaturg. Egybehangzó önvallomásai szerint: írói magára találásának dátuma, az Ott is csak hó van megírása.

Az ötvenes évek derekára már kialakultak az önmagammal szemben táplált igényeim, csak egyszerűen nem tudtam papírra tenni. Az újrakezdéshez, a felszabaduláshoz szükségem volt arra a történelmi élményre, amit a mi nemzedékünknek ötvenhat jelentett. Hogy a magyar történelem megpróbálja tisztázni önmagát. De meg kellett szereznem bizonyos élettapasztalatot is, ami elengedhetetlen a prózaíráshoz. Amikor újra kezdtem, többféleképen próbálkoztam, és egyszer csak, saját magam számára is váratlanul rájöttem, hogy tudok írni. Még a napra is emlékszem: 1958. március 8-án történt. Fűtetlen albérleti szobában, kabátban ültem éjszaka az íróasztalom mellett, egy cím nélküli novella  sokadik változatánál. Amikor ott tartottam, hogy megkérdezik az öreg parasztot, mi van odaát, hirtelen kikerekedett a papíron a válasz - ott is csak hó van. És akkor belém hasított az öröm. Éreztem, hogy ez én vagyok. Azután rögtön fölírtam ezt a mondatot a novella élére is, és elfogott a munkaláz. Akkor két hét alatt megírtam öt novellát.” Ezek és a később írt novellák is csak 1961-ben jelentek meg az Ott is csak hó van c. kötetben.

1957-óta vagyok szabadúszó. Éveken át nyomorogtam. Nem fogadták el írásaimat, mert feketelistán voltam. 1958 után elvileg megjelenhettek volna írásaim, de még ezután is két és fél évig közel húsz novellámat utasítottak vissza. Ekkor megalkudtam: megírtam a sematikus Félúton c. könyvemet, ez után megjelenhetett. Elfogadtak, és ennek nyomán szép lassan az addig visszautasított novelláim is sorra napvilágot láttak, sőt 1961-ben József Attila –díjat is kaptam” (Félix Pál interjú, HVG, 1985.jan.5.)

1959-ben elkezdődött a falu termelőszövetkezeti átszervezése. Haza hívták, hogy legyen jelen a faluja beszervezésének. Riportot írt erről, és folyamatosan tudósított a fejleményekről, elsősorban Győr megyéből, de 1960-ban Somogy megyéből is, ahol fél éves szerződéssel dolgozott.

 

1960-as években a riporteri munkával összegyűjtött tapasztalatokat megpróbálta szépirodalomba is átültetni a Félúton című kisregénybe. Fentebb olvashattuk az író szigorú kritikáját. Rosszabb lett mint a novellái, de ez már megnyitotta az utat a novellák számára. Ezt a témát, újra 1978-ban írta meg a Közel a kés c. kisregényben.Egész évtizedben, különösen 1964-66 között, sok riportot írt. A külföldi utazásairól: 1963-ban Kubáról, 1966-ban Kazahsztánról ezek két kötetben jelentek meg: A kegyetlen sugarak (1966) és a Nádtetős szocializmus (1970). Gondok a riportokkal is voltak, különösen az utóbbival, amely országos vitát váltott ki. Miután minden szerkesztőséget végigjárt, a Kortárs közölte, Közös gondjaink címmel. Másnap a napilapok szalagcímmel hozták az eredeti címet: Nádtetős-e a falusi szocializmus? Beperelték az Eredmény vagy látszat című riportért.(Az utolsó sajtóperem)

 

Ebben az évtizedben írta az alábbi „válogatott” novelláit: Vesztes (196o), Mínusz, Küszöbön(1963), Fiú a kastélyból(1968), Kiskatona pénze (A 1969),

A főügyész felesége(1964), ez utóbbi csak 1968-ban jelent meg, /a benne szereplő móvári sortűzper miatt/.

Két tévéjáték forgatókönyve és filmje készült el:

 Aknamező (1966), Régen volt háború (A nagymama c. novellából, 1969), mozifilm  készült 1962-ben a Félúton-ból.

 Az évtized kötetei: Félúton, Ott is csak hó van, (1961), Öt lépcső felfelé (1965), Kegyetlen sugarak (1966), Fiú a kastélyból (1968), Inkább fájjon (1969)

Ez utóbbi válogatott novellák kötetre megkapta második József Attila-díját.

  Katona Éva 1969. decemberben megjelent interjújából a következőt tudhatjuk meg Galgócziról:

A kialakult kritikai értékelés szerint Galgóczi a  parasztság képviselője. A parasztság képviselője? Az író - legalábbis igényeim szerint –mindig az ember képviselője. Ez a legtöbb, amit tehet, és ami ennél kevesebb, azzal nem érheti be. Hogy az ma él-e, vagy száz évvel ezelőtt, itt él-e vagy Afrikában, városon él –e vagy falun, az meghatározza konfliktusai jellegét, erkölcsi értékrendszerét, választási lehetőségeit és irányát, de az ember belső szuverenitását, választási szabadságát nem determinálja. Csak adott történelmi, társadalmi és földrajzi keretek, közé szorítja. Az ember számára a legszűkösebb keretek közt is legalább két választási lehetőség van: vagy elfogadja az adott helyzetet, amiben él, vagy fellázad ellene. Írásaimban soha nem a parasztot kívánom ábrázolni, hanem az embert, aki történetesen falun él.”„Szigor és indulat. …- Haragom és indulatom azok ellen irányul, akik ilyen–olyan  hatalmi pozícióból ma képesek ártani. Ha ezekről az ide-oda kacsingató, felkapaszkodott kiskirályokról, az ostoba akarnokokról, mások munkájából élősködő úrhatnámokról vagy akár a jóindulatú tehetségtelenekről írok, nem kísért lágyszívűség. Olyan világot szeretnék, amelyik nem terheli meg annyira az embereket, hogy a kicsit is gyengéknek bele kelljen roppanniuk.

 „Egykori téveszméink egyike volt, hogy azt hittük: a szüntelenül lobogó politikai aktivitás igénye a tömegeknek. Nem. Az emberek nem „politizálni” vágynak, hanem békében, létbiztonságban  élni, céljuk pedig, hogy boldoguljanak, azaz gyarapodjanak és a gyerekeiknek a magukénál jobb életkörülményeket teremthessenek.(:)…(Katona Éva: Látogatóban. Kortárs magyar írók vallomásai. Bp. Gondolat. 197l. 435-443.p.)

 Az 1970-es évek.

Az író összegezése: „4o éves vagyok az idén, különféle babonák szerint a prózaíró ebben az életkorban kezdődik. Én megírtam eddig:7 könyvet, 1filmet, 3 tévéjátékot, s több száz  riportot. Nagyon sovány az eredmény. Nem ahhoz képest, amit 40 éves korban illenék – a babona szerint -, hanem, amit én igényeltem magamtól, mindig is igényeltem magamtól, ma is. Ahhoz képest ez rettenetesen kevés.” Az önmagával szembeni igényesség ismét meghozta  a gyümölcsét.Kritikusai a hatvanas évek közepére teszik írói „beérkezését.”Galgóczi írásművészete a hetvenes években teljesedett ki.  E termékeny, gazdag évtizedben írta meg munkásságának gerincét. Az immár országosan is elismert, méltányolt művész, 1970-ben SZOT-díjat, 1976-ban  ismét József Attila díjat, 1978-ban Kossuth-díjat kapott.

 Folytatta a „válogatott” novellák sorát. Úgy tetszik sikerült abbéli óhaja, hogy, „legszívesebben csak a válogatott műveimet írnám meg.” 1970: Orbán Teca háza, Valahol fények. 1971: Éjszaka két katonával, Tizenegy több mint három. 1972:,Mama öltözik Nyolc karéj kenyér, 1973: Hajnali látogatók, Kelta királyné, Kőnél keményebb, 1974: Halott búcsúztató, Kicsi a föld, Sírásó vallomása. 1975: Végül ez marad. 1977: Félemelet, Szégyen. 1978: Közel a kés.

Kisregények: Pókháló, Kinek a törvénye, Közös bűn. Mindháromból mozi film is készül.

TV-filmek forgatókönyvei: Bizonyíték nélkül, Férfiak, akiket nem szeretnek, Tizenegy több mint három, Sírásó, Használt koporsó, Úszó jégtáblák. Nyitott könyv c. tv-műsorban  novellák, kötetek bemutatása.

Műveit átdolgozta hangjátéknak is, amelyeket Az úszó jégtábla c. kötetben adtak ki.

Két színházi bemutatóra került sor 1970-ben: Kecskeméten A főügyész feleségét, és 1977-ben a Kinek a törvényét, a Győri Kisfaludy Színház mutatta be.

  Megjelent kötetek: 1970 Nádtetős szocializmus, 1971: Kinek a törvénye, 1972: Pókháló, 1974: Főügyész felesége (színművek, forgatókönyvek), 1975: Bizonyíték nincs (novellák) 1976: Közös bűn.(kisregény) , Közös bűn ( három kisregény 1956-ról)  A vesztes nem te vagy ( válogatott novellák)  2.kiad. 1978-ban, 1978: Közel a Kés ( novellák)  Úszó jégtábla  (rádiójátékok).

Az évtized végén elkezdődött a visszatekintés, Ki az illetékes c. tanulmányban foglalta össze riporteri munkásságát és az ötvenes évek parasztpolitikáját,(Rákosi korszak) beszolgáltatási rendszerét. Megírta szellemi önéletrajzát „…mindig felfeslik valahol „ c.  magyar szociográfiáról írt tanulmányában. Ezek a tanulmányok nemcsak összefoglalók, hanem  előkészületek is  voltak a következő évtized  nagy munkáira.1979-ben magyar származású egyetemi tanárok meghívták az USA-ba előadást tartani a magyar szociográfiáról. Itt hívták fel a figyelmét a MAORT/ Magyar Olajipari Részvénytársaság/ perre.

( ez lett később a Vidravas cselekményének egyik szála).

 Galgóczi hamarosan új témával jelentkezett: a háború, amelyet „kamasz  fejjel” élt át. A hadszíntérré vált Magyarországon, az utolsó hónapokban  a „hátország szenvedéseinek és küzdelmeinek  volt a részese, tanúja”.Erről írt az Orbán Teca háza, Éjszaka két katonával, Az eltévedt lovas, Valami megváltozott, és a Nyolc karéj kenyér című novellákban.

 Folytatta az 1956-ról  szóló témát a Közös bűn , majd az Ott is csak hó van (kisregénnyé bővített változat)  és a Kicsi a föld  c. művekben. A mindennapi élet veszteseiről olvashatunk  megrázó írásokat a Végül ez marad, A szégyen, A félemelet  c. novellákban.

1980 – 1985 között országgyűlési képviselő volt Győr-Sopron megyében.

Az amerikai útnak és a képviselőségnek a hozadéka a Vidravas c regénye és a Vadkacsalesen (tévéjáték, amelyet 1986-ban írt meg.)

A Vidravashoz  való anyaggyűjtés közben két kisregényt írt, amelyek 1982-ben jelentek meg a Törvényen belül és kívül c. kötetben: Szent Kristóf kápolnája és a Törvényen belül.

A címe is jelzi, azt feszegetem, mint él, hal az ember törvény szerint vagy  már avult érvénytelenben. Összesen hat kisregényt írtam. Ötben a hős belepusztul a változásba: megölik vagy önmagával végez. Szétroppantja a társadalmi mozdulás, mert túl mohón haladna, vagy mert úgy hiszi, megállhat sodra ellenében.”

A Vidravas

Amint fentebb láttuk a hetvenes évek végén már készült „életélményének” összefoglalására. A legnehezebb korhoz, az ötvenes évekhez ment vissza, amelyben az ifjúságát töltötte, amit meg akart érteni. „ Ez a korszak  iszonyú pusztítást, rombolást okozott az egész akkori magyar társadalom lelkében. Hiszen nem volt olyan osztály, réteg, amely vérveszteség nélkül megúszta volna az ötvenes éveket. A becsületes magyar érzelmű kommunisták, politikusok mellett sok száz munkást, parasztot, értelmiséget és kisembert zártak ártatlanul börtönbe. Megdöbbentő, de a korra nagyon is jellemző adat: az ötvenes években majd minden ötödik felnőtt magyar állampolgár ellen folyt valamilyen rendőri vagy bírói eljárás. … még a nemzeti önbecsülést, a nemzeti öntudatot is elvették azzal, hogy a második világháborús szerepükért az egész magyar népet bűnösnek bélyegezték meg. Szétromboltak mindenfajta emberi közösséget városon és falun egyaránt. Az egyetlen pozitívuma volt a Rákosi-rendszernek, hogy a munkás és szegényparaszt szülők gyermekei tanulhattak. Megkapták azt a korábban elképzelhetetlen lehetőséget, hogy kiemelkedhessenek az elmaradott szegényes környezetükből. „ –olvashatjuk a regény megjelenése után  egy interjúban  1985-ben.

A könyv megírása, az anyaggyűjtése, megjelenésének körülményei a Vidravas regénye  c. kiadványban  olvasható.

A fenti interjúban vetik a szemére, hogy nem találja-e írói hitelrontásnak, hogy 1952 márciusában még Rákosiról írt vezércikket, addig 1984 késő őszének legnagyobb mai magyar szépprózai bestsellere, a Vidravas, amely kíméletlen őszinteséggel és nyersességgel mond ítéletet a Rákosi korszakról. Az író válasza:

A rajongó születésnapi cikket egy huszonkét éves, írónak készülő, színművészeti főiskolás parasztlány írta, aki őszintén hitt abban, amit Rákosiék  mondtak, hirdettek. S miért ne hitt, bízott volna, miért ne tapsolt volna sugárzó arccal, amikor saját fényes jövőjére gondolva tudatában volt annak, hogy a tanulási lehetőséget, a társadalmi felemelkedést egyedül az új rendszernek köszönheti. A Vidravasat viszont az a Galgóczi Erzsébet írta, aki a valóság hívévé szegődött attól a pillanattól kezdve, hogy kinyílt a szeme és meglátta a hangzatos elvek és a mindennapi élet, gyakorlat között tátongó, egyre mélyülő szakadékot.” /Erős László, Mai Magazin, 1985. 3, sz. 18-20. p/

A Vidravas c. regény az ötvenes évek szorongató levegőjű korszakát mutatja be. Felvillantja a társadalom valamennyi osztályának, rétegének a sorsát, a munkás és parasztemberek mindennapjait. Ehhez a dokumentumot ötvözni kellett a fikcióval. A valóságban is létező dr. Simon Pál geológus története kapcsolódik a kitalált Rév Orsolya történetével.

 Dr. Simon Pál geológust (regényben Papp Simon) 1948-ban koholt vádak alapján halálra, másodfokon életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, mert Simon Pál szakértelmére, tudására továbbra is szükség volt, hogy az akkor meginduló alföldi olajkutatások eredményhez vezessenek. Így fordulhatott elő, hogy a börtönből civilként titokban reggelente kihozták, és irányítania, szerveznie kellett az olajmező feltárását. Este pedig rabként visszavitték cellájába. Feleségét kitelepítették budapesti lakásából falura. Amikor a  felesége/ Emma néni / meghalt, elhallgatták  előtte és leveleit egy ávóssal hamisíttatták, hogy a munkáját abba ne hagyja.

Ez a valóságos történet fonódik össze Rév Orsolya történetével. Rév Orsolya egy parasztlány, akit azért bocsátottak el a képzőművészeti főiskoláról, mert az apját kuláknak minősítették. Hisz abban, hogy ez csak tévedés lehet, mindennap várja, hogy visszaveszik. Családja fogadja be Papp Simon kitelepített feleségét. Az ő révén ismer meg egy más világot, rájön, hogy nem igen van esélye a főiskolára való visszatérésének. Emma néni halála után, egy  ávóssá lett,  falusi kovács fia – akihez  őszinte érzelemmel kötődik – vele akarja megíratni az elhunyt Papp Simonné  leveleit a börtönbe. Az első levél után nem hajlandó több írására, mivel úgy érzi ez árulás és a szerelme csak kihasználja tehetségét. A két történet közben megismerjük a falusi élet és a városi értelmiség korabeli mindennapjait.

 Az írónak már az anyaggyűjtés is gondot okozott, mivel csak, különleges engedélyekkel lehetett bejutni a belügyminisztérium irattárába.

A következő gond a lektorálás volt. A könyvet külső lektorok bírálták el,- mint egy volt ávós ezredes, aki a MAORT –pert eredetileg elindította és az volt a véleménye, hogy ez a könyv eltévelyedése Galgóczi írói pályájának. Kihúzásra javasolt mondatokat és az 1956-os részt. A külügyminisztérium  csodálkozva  küldte vissza a felkérést, mivel nem érezték magukat illetékesnek a feladatra. USA-val minden államadósságot, jóvátételt rendezett a magyar kormány, amikor a Koronázási Ékszereket visszahozták. A könyv megjelenésére végül is az engedélyt Berecz János adta meg,  de hozzá már csak az előző, lektorált- kihúzott regény jutott el. ( Ez utóbbi állásfoglalásáról ma is vitatkoznak a kritikusok)

A regény 1984 őszén jelent meg.

Ekkor  „jó hírének sérelme miatt” Galgóczi ellen sajtópert indított a regény egyik szereplője, aki „véletlenül” teljes nevén maradt meg a regényben. Időközben  a nagy sikerre való tekintettel készült a második kiadás is, melyet a bíróság letiltatott. A per közös megegyezéssel végződött – az író kötelezte magát, hogy kihagyja a nevet.(Itt jegyezzük meg, hogy egy másik szereplő – Papp Simont elitélő bíró - azt hiányolta, hogy nem az eredeti nevén szerepelt.)

A könyvnek nagy sajtó visszhangja és sikere volt. 1989-ben a Nemzeti Színház , Böhm György átdolgozásában színpadra vitte. Több film forgatókönyv is készült, de megfilmesítésére ez ideg nem került sor. A teljes kiadása 1998-ban volt. Lefordították német, szerb és holland nyelvre is. 

Folytatódtak a tévéjátékok bemutatói: 1981: Hínár, 1982: Bolondnagysága, 1984: Szent Kristóf kápolnája, 1987: Magyar karrier.1983-ban Arany Prága –díjat nyert az Úszó Jégtábla.

1986-ban Vadkacsalesen címmel jelent meg egy tévéjáték forgatókönyve az ÚjTükörben.

 A  televízió elkezdte forgatni a filmet – már elköltöttek egy millió forintot, amikor  Aczél  György a Győr megyei politikai vezetés kezdeményezésére leállította a forgatást.

1987. január 1-jén megalakult Magyar Írók Szakszervezete elnökének választja meg. E tisztségről az év szeptemberében az értelmiség ellenes kormányzati politikát támogató  SZOT állásfoglalások miatt lemond.1988-ban írta a Színésznő szabadságon c. film forgatókönyvet és az Utolsó sajtóperem  c. tanulmányt, mely az utolsó hosszabb írása volt Galgóczi Erzsébetnek.1988-ban még részt vett a németországi Fellbachban  az  ottani irodalmi napok rendezvényén.

A Szépirodalmi Könyvkiadó még ebben az évben elindította az írónő életmű sorozatát, melynek első kötete: A törvény szövedéke (riportok,tanulmányok)

A második kötet: A kettősünnep (novellák) volt melyet még dedikálva küldött el barátainak, de azok már csak  halálhírével együtt kapták meg a kötetet.

 Egy hazalátogatásakor 1989. május 20-án szívinfarktusban halt meg Ménfőcsanakon  a szülői házban.

 Összeállította: Galgóczi Károlyné gyűjteménykezelő, a Galgóczi Erzsébet Emlékszoba vezetője/1991-2009/